1. Gondolatfigyelés

    Itt a saját tapasztalataimat írom meg, mivel nekem igen nehezen, többszöri elölről kezdés után sikerült a gondolatfigyelés gyakorlatot valóban sikerre vinni. Így, mivel jó sok hibát elkövettem, és sok mindenre magamnak kellett rájönnöm, valószínűleg sokaknak tudok segíteni, akiknek szintén nehezen megy, és akik esetleg szintén eltévedtek. Márpedig ez a kezdő szellemi gyakorlat, és ha valaki itt elakad, akkor hamar elmehet a kedve az egésztől. Én is sok segítséget kaptam, amit ezúton is köszönök, és továbbadok!
    Egyben rájöttem, hogy nem kevés személyt ismerek, akik eltévesztették az irányt már az elején. Van, aki “nulláról” indul, de van, aki “mínuszból”: akik eleve a földszinten állnak, jól látják felfelé vezető utat, de akik az alagsorban vannak, azoknak bizony hiába kiabálják fentről a többiek, hogy “Nyomd meg te is a lift 1-es gombját!” – ha egyszer körülnéznek, de sehol egy lift. Főleg az utóbbiaknak szól ez az írás – lehet, hogy Neked is ez mutat kiutat!
    „Ez a gondolat-ellenőrző munka a mágikus fejlődésben rendkívül fontos, éppen ezért a legnagyobb figyelmet kell neki szentelni.” (Franz Bardon – Az Igazi Beavatás Útja)
    „»Egy nap megszabadulok az egótól!« Ki mondja ezt? Az ego. Az egótól való megszabadulás valójában nem nagy feladat. Könnyű ügy. Mindössze annyit kell tenned, hogy tudatában vagy gondolataidnak és érzéseidnek, ahogy azok keletkeznek. Ez valójában nem is igazán »cselekvés« hanem éber »látás«.” (Eckhart Tolle – Új Föld)
     A gondolatfigyelés Az Igazi Beavatás Útja legelső gyakorlata, az ehhez az éber látáshoz szükséges szemkinyitás első mozzanata. Ez már csak azért is ez a legfontosabb, mert ezzel kezdődik ez az út.
Számos tanítás hívja fel a figyelmünket a gondolatok és azok uralásának, a pozitív gondolkodásnak a fontosságára, pl. Earl Nightingale híres 30 napos programjának is a gondolaturalás a lényege, de többnyire azt már nem mondják el, hogyan lehet erre a képességre szert tenni.
Ez nem csak egy kipipálandó “tízperces” gyakorlat, hanem ez a legfontosabb, egyrészt mert leválaszt minket a gondolatfolyammal való azonosulásról, másrészt pedig ez teszi lehetővé azt a tudatos önmegfigyelést, amin az összes további lépés alapul.
Nem csak a további szellemi gyakorlatok épülnek a gondolatfigyelésre, hanem már a lelki tükrök kitöltéséhez is az itt begyakorolt semleges megfigyelői pozíciót kell felvennünk (önmegfigyelés, introspekció), valamint a fizikai szinten előírt gyakorlatokat se tudjuk igazán hatékonyan végrehajtani ha tudatos jelenlét helyett a gondolatainkba merülünk. Pl. a tudatos légzés, kézmosás, táplálékfelvétel gondolatfenntartást igényel.
     Eckhart Tolle pontosan megnevezi a legnagyobb akadályt: az egót. Az egó az ő értelmezésében a formamentes tudat azonosulása a formával, pl. a fizikai testtel, tulajdonnal, pozícióval, tudással, képességekkel, stb. A legkönnyebb azonosulni a gondolatokkal, pontosabban a gondolkodó elmével: ez az egós elme. Azonosulás esetén a gondolatokban “én” van, egy bizonyos “én gondolom” érzésünk van, míg ha tudatosak vagyunk, akkor különálló tudatként vagyunk jelen, aki megfigyeli, ahogy az elme gondolkodik. Ez utóbbi tudatosítása és begyakorlása tulajdonképpen az első gyakorlat.
    Eckhart Tolle, aki az egyik legnagyobb hatású spirituális tanító, igen világosan beszél az egóról, az azonosulásról, valamint a már felébredt állapotról is, különösen a tudatos jelenlétről. Azonban arról, hogy miképp jutunk át egyik partról a másikra, már kevesebbet tud mondani, mivel az ő számára hirtelen szűnt meg ez az azonosulás – nekünk, a többségnek viszont meg kell dolgoznunk érte. A gyakorlati utat Bardon tanításai mutatják: a gondolaturalás gyakorlatai az első lépést jelentik ezen az úton.
     “Azt mondom azért nektek, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” (Jézus)
Aki rátalált Bardon tanításaira, az keresett és talált, de az úton könnyen el is lehet tévedni.
Már ott el lehet tévedni, hogy ki figyel? Ha csak elménk egyik része figyeli, elemzi a többi részt, az még nem az igazi gondolatfigyelés 😉 Márpedig az egós elme nagyon szívesen szimulálja nekünk akár ezt, akár a többi gyakorlatot.

    Tulajdonképpen a lényeg egyszerű: amit Bardon előír, azt kell gyakorolni okoskodás nélkül. Igazából NEM SZÁMÍT, mások mit mondanak erről (ez se, amit most olvasol 😉 ), milyen más tanítások vannak még, mert az elme az, ami ezeket szereti gyűjtögetni, katalogizálni és a lexikális tudással akár nagy szakértőként is büszkélkedni. És észre se veszed, hogy míg rengeteg információt szereztél az Útról, minden elérhető térképet beszereztél róla, addig ténylegesen talán egyetlen lépést se tettél előre. “Levelező karatés” lettél 🙂
A tudatalatti hajlamos szabotálni, mert ellenáll ám a változásnak, de nagyon! Igyekszik mindenáron a komfortzónánkban tartani, csakhogy a fejlődéshez abból ki kell lépnünk.
Ilyen önszabotázs lehet pl. az hogy gyakorlatokat, bár azok egyszerűek és érthetőek, könnyen félreértelmezhetjük, túlbonyolíthatjuk; nem tudunk időben felkelni; más fontosabb dolgunk akadhat, stb. ITT lehet erről részletesebben olvasni Rawn Clarktól.

    Fizikai lazaság: Bardon ellazult, relaxált testi állapotot ajánl, ennek ellenére sokan csinálják a gondolaturalás gyakorlatokat abban a testtartásban, ami csak a 2. fokozattól ajánlott. Egy rövid írás erről ITT.
Aki Agykontrollos, annak azonnal ismerős ez a relaxált állapot és mindjárt hajlamos lehet le is menni alfába, de szerintem érdemes inkább egy fokozottan éber állapotot fenntartani.
     A lazaság az erőlködés hiánya is. Ahogy Rawn Clark is írja, a gondolatfigyelés (és az egész gondolaturalás) akkor kezd jól menni, amikor nem erőlködünk, nem legyőzni akarjuk az agyunkat, hanem nyugodt lazasággal igyekszünk fenntartani a független megfigyelő pozícióját.
Az elménk nem legyőzendő ellenség, hanem igen hasznos eszköz, amit meg kell tanulnunk használni – de nem erőszakosan, hanem úgy, ahogy pl. egy állatot szeretetteljesen megszelídítünk. Van, ahol a kutya a főnök, ő a falkavezér, mert a megfelelő irányítás híján az történik, amit ő akar. De amikor megjelenik az igazi gazda, aki tudja, hogyan kell bánni vele, engedelmeskedik és az ember legjobb, leghűségesebb barátja lesz.
Elménk is csak azért irányít minket, mert eddig nem tudtuk, hogyan kell vele bánni. Nagyon nem mindegy, hogyan megyünk tovább: Ha elhisszük, hogy nekünk ez már megy, pedig igazából még nem, akkor továbbra is az elménk fog irányítani, és csak eljátsszuk, hogy előre haladunk – igazi önbecsapás! Nem véletlenül figyelmeztet Bardon minden lehetséges alkalommal, hogy csak akkor menjünk tovább, ha az adott gyakorlatot már tökéletesen el tudjuk végezni.
Honnan tudjuk, hogy sikeres a gyakorlat? Pl. a fokozott belső békéből, abból, hogy a gondolatok gyengébbek lesznek napközben is, a könnyűség, fokozott jelenlét érzéséből, a tisztább érzékelés érzéséből – én ezeket tapasztaltam. Jó csinálni, nem kell magunkat kényszeríteni. Én egyszer csak arra ébredtem, hogy valami megváltozott, kivételesen nincs tele a fejem gondolatokkal.
Onnan is lehet tudni, hogy valóban sikeresek vagyunk, hogy a következő gyakorlat szinte automatikusan, erőlködés nélkül működni kezd. Tehát az a képesség, hogy huzamosan és elkalandozás nélkül meg tudjuk figyelni a gondolatainkat, egyre nagyobb mértékben átkerül a szokásos napközbeni tevékenységünkbe is, így egyre gyakrabban válunk tudatossá a gondolatokra. Ilyenkor és csak ilyenkor vagyunk képesek dönteni arról, hogy az adott gondolatmenetet akarjuk-e folytatni vagy sem.
Ha türelmetlenül tovább akarunk menni (természetesen az elménk sugallatára 😉 ), nem élvezzük a gyakorlást, az viszont azt jelentheti, hogy még gyakorolnunk kell. Biztos jele annak, hogy kihagytunk valamit, ha a következő gyakorlatok közül valamelyik sehogy sem sikerül.
     Tehát csak lazán: ha egy gondolat beszippantotta a figyelmünket gyakorlás közben, semmi gond, csak annyi a dolgunk, hogy visszahelyezkedjünk a semleges megfigyelő pozíciójába. Nem bosszankodunk a bekövetkezett elkalandozások, “hibák” miatt semmilyen módon, hanem csak tudomásul vesszük, és ha zsinórral, gyöngysorral számoljuk, akkor egyet tolunk rajta és folytatjuk tovább. Nem is a hibákat számoljuk, hanem a sikereket, vagyis az elkalandozások tudatos észlelését 😉
     Ki az, aki bosszankodik és azt mondja, hogy “Ez nekem úgyse sikerül!”, “Lehetetlen!”, “Fontosabb dolgom is van, mint itt ücsörögni!”, “Unatkozom!”? Hát persze, hogy maga a megfigyelendő elme! Ilyenkor ne hallgassunk rá, csak figyeljük meg ezt is (végül is ez a feladat 😉 ), és folytassuk a gyakorlatot. A legjobb megoldás szerintem ilyen eltérítési próbálkozásoknál az, ha az előre meghatározott időtartamig (beállított időzítővel) mindenképpen folytatjuk a gyakorlatot akkor is, ha látszólag nem megy. Ilyenkor olyan érzelmek is keletkeznek, amelyek a gyakorlat abbahagyására sarkallnak. Pl. sürgető érzés a felpattanásra és valamilyen cselekvésre. Ezt is csak megfigyeljük, de maradunk, ahogy eredetileg elhatároztuk.
A bosszúság és egyéb hasonló érzelmek energiát adnak a gondolatokhoz, pörgetik az agyat! Ezért ezeket is ugyanígy, kívülállóként megfigyelhetjük, ahogy a velük kapcsolatos gondolatokat is – ha vannak. Csak figyelünk. Ha megfigyeljük, akkor tudatosítjuk is őket, amitől elvesztik erejüket.
     Tapasztalatom szerint különösen hasznos passzívan megfigyelni a kellemetlen érzésekkel járó gondolatokat – de ezeket nehezebb is. Ilyenkor észre lehet venni azt az elutasítást, ami a kellemetlen gondolat felbukkanásakor jelentkezik (de ne toljuk el magunktól) – vagy éppen ellenkezőleg: azt a vonzóerőt, amivel az a figyelmünket megragadni próbálja.
     Ha a figyelmünk fókuszát erősen az elménkre irányítjuk, hogy tudatos megfigyelőként megnézzük, mit gondol éppen, akkor valószínűleg elhallgat, ezért elsőre a gondolatfigyelés és a gondolatüresség gyakorlatok között esetleg nem is látunk különbséget. Tapasztalatom szerint az elme “lenyomása” erőből, vagyis a figyelem erős összpontosítása az elnémítására olyan, mint a víz alá alá nyomott strandlabda: amint fáradunk, vagyis egy szint alá csökken az éberség, a gondolatfolyam azonnal elszabadul és magával sodor. Az agy ugyanis szakadatlanul működik, a figyelmünket viszont kezdetben még nem tudjuk tartósan és erősen összpontosítani.
Ennek az az eredménye, hogy egy darabig semmi se történik, majd, mivel a tudatos figyelem csökkent, azt egy felbukkanó gondolat teljesen magába szippantja. Következmény: lehetetlennek tűnik a gyakorlatot sikerre vinni, mivel csak ezt a két állapotot tapasztaljuk.
     Esetleg elménk trükkösen úgy tesz, mintha még továbbra is benne volnánk, pl. azt gondolja, hogy “Lássuk csak, mit gondol az agy?”, vagy hasonlót, amivel könnyen azonosulunk, belemerülünk és máris vége a tudatos megfigyelésnek.
     Ami nekem működik és jól bevált: Figyelmemet a belső térre irányítom, és azt figyelem, mikor bukkan fel benne a következő gondolat, mintha egy háttér előtt jelenne meg. Nem a gondolat tartalma az érdekes, hanem a megléte és közben folyamatosan a háttér tudatában is vagyok. Megfigyelem a gondolatot kívülről és vagy továbbmegy a gondolatmenet, vagy eloszlik és egy ideig gondolati csend figyelhető meg. Ezek a csendek egyre hosszabbak és gondolatok is egyre gyengébbek, halkabbak, ami a gyakorlat befejezése után is sokáig megmarad – már önmagában csak ezért is megéri gyakorolni.
A lényeg, hogy a figyelem a gondolatra kívülről irányuljon, és ne benne legyen!
Tévút lehet tapasztalataim szerint, ha “hintázunk”: elmerülünk a gondolatban, majd tudatossá válva emlékezünk rá. Ez nem gondolatfigyelés, csak emlékezés. Nem baj, sőt ez már haladás, de itt még ne álljunk meg, ezzel még nincs sikeresen elvégezve a gyakorlat!
     Nekem akkor sikerült először tényleg stabilan végrehajtani a gyakorlatot, amikor arra koncentráltam, hogy észrevegyem azt a pillanatot amikor a gondolat mágnesként bevonzza a figyelmemet. Akkor ez a hintázás megszűnt, a gondolatot nem utólag vettem észre, hanem már a “közepén”, sőt már a születése pillanatában, így az egész hosszú gondolatmenetet sikerült megfigyelni. Amikor ez megszakad és csend van, akkor azt is észre lehet venni, hogy egy “csomag” érkezik, amit ha akarunk, el is utasíthatunk (de itt nem ez a feladat).
Az is bevált, hogy egyszerűen csak azt figyelem, hogy mikor bukkan fel a következő gondolat.
Idő: A gondolatok a múlttal és a jövővel foglalkoznak, tehát amikor figyelmünk bennük van, akkor nem vagyunk a jelenben. De amikor a gondolatokat passzív kívülállóként megfigyeljük, akkor jelen vagyunk, a MOST-ban vagyunk.
Időtartam: Érdemes ezt a gyakorlatot és a többit is olyan hozzáállással végezni, hogy nem csak az előírt minimális időtartamig sikerüljön, hanem sokkal tovább, és úgy, hogy könnyedén meg is tudjuk ismételni. Én 30 perces gondolatfigyelés közben értem el az első komolyabb sikert.
Azért is jó hosszabb időtartamot választani, mert a gyakorlat eleje nem mindig olyan minőségű, mint a továbbiak.
     A figyelem erősségét lehet úgy szabályozni, hogy ne legyen annyira erős, hogy elnyomja a gondolatot, de olyan gyenge se, hogy teljesen belemerüljünk a gondolatainkba. Tehát egyensúlyozni kell. Ilyenkor meg lehet figyelni, ahogy a “majomelme” (ahogy a buddhisták nevezik) egyik témáról a másikra ugrál, egyik dologról egy másikra asszociál, mindenről eszébe jut valami más. Vagy éppen fordítva: egyetlen olyan témára összpontosít, ami mögött valamilyen komolyabb érzelmünk van és az ezzel kapcsolatos, korábban már jól bejáratott visszatérő gondolatokat pörgeti – ez a veszélyesebb, fokozottabb a vonzóereje, mert olyan kerékvágást jelent, amibe könnyű visszazökkenni.
    Ha valamilyen felkavaró esemény történt, vagy ilyen emlék jut eszünkbe és az pörgeti a gondolatainkat, főleg ha szokásos negatív gondolataink térnek vissza miatta, az igen kedvező lehetőség! Mert akkor érdemes egy külön gondolatfigyelés gyakorlatot beiktatni és az érzelmeinket is megfigyelni. Ha tényleg meg tudjuk tenni, akkor hamar visszanyerjük a lelki békénket és az objektivitásunkat.
Érdemes Eckhart Tolle fájdalomtesttel kapcsolatos tanításait is tanulmányozni ezzel kapcsolatban. Ezeknek az a lényege, hogy a felbukkanó negatív érzelmek és a negatív gondolatok erősítik egymást, így ördögi kör alakul ki, ami a rágódás mellett akár negatív cselekedetek formájában is megnyilvánulhat (pl. veszekedés, fizikai erőszak), illetve hosszú távon megbetegítő hatású – tehát a negativitás a mentál- és az asztrálsík után a fizikain is megjelenik. A keletkező negatív érzelem akkumulálódik bennünk (tulajdonképpen ez a fájdalomtest), és a következő alkalomra vár, hogy újra megerősíthesse magát. Ez több mint gyanúsan hasonlít a Bardon által leírt mentális/asztrális élősködőkhöz, különösen a lárvához. A fájdalomtest a tudatos megfigyelés hatására gyengül és ilyenkor nem csak hogy nem szívja le az energiánkat, hanem a benne lévő energiát fokozatosan visszakapjuk, amit rágódás és negatív tettek helyett pozitív tevékenységre fordíthatunk. Ezzel szemben ha a szükséges megalapozás nélkül lépünk tovább a következő gyakorlatokra, az azokkal megszerzett képességeinkkel akaratlanul is óriási energiával tölthetjük fel ezeket az élősködőket:
 “A mágus most belátja, hogy mindjárt a gyakorlati rész kezdetén miért az introspekció, a gondolat-ellenőrzés és a gondolaturalás fontosságára helyeztük a fő súlyt. Ha ugyanis kiképzése folyamán a mágus gondolatait nem tudná akaratának alávetni, lárvákat képezhetne, melyek előbb-utóbb veszedelmet hoznának rá.” (Franz Bardon – Az Igazi Beavatás Útja)

    Érdemes megfigyelni kiegészítő gyakorlatként, hogy figyelmünket nem csak a saját gondolataink tudják elnyelni, hanem pl. a televízió, a számítógép képernyője, a mobiltelefon is.
A média szó szerint kikapcsolódást jelent a legtöbb ember számára, pihenés gyanánt használják, mert agyuk a saját gondolatok pörgetése, főleg a problémákon való megterhelő rágódás (rumináció) helyett leáll és kikapcsol, többé-kevésbé passzív befogadóvá válik. Cserébe viszont tudatvesztés következik be, ahogy Eckhart Tolle mondja: a gondolkodás szintje alá szállunk. Így elbambulva többé-kevésbé szabadon áramlik az információ a tudatalattinkba, amit ki is használnak az emberek manipulálására.
Mi viszont a tudatos gondolaturalással a gondolatainkat sokkal hatékonyabban tudjuk szabályozni és kézben tartani, ezáltal a hétköznapi tudatosság szintje fölé emelkedünk – vagyis elindulunk felfelé a szellemi úton.
Tehát már ez az egyszerű gyakorlat is igen élvezetes és hasznos tud lenni, és ha ténylegesen előrelépünk, akkor a pozitív hatása tükröződik a mindennapi életünkben is. Sőt, ha már nem engedünk a tudatalatti szabotáló próbálkozásainak, akkor igazi hobbivá válik.
    A gondolatokat a tudat tiszta egén felbukkanó és tovatűnő felhőkhöz hasonlíthatjuk. De nehéz elképzelni kezdetben, hogy van ilyen, akár teljesen tiszta ég is, amikor eleinte csakis a zárt, sötét felhőzetet látjuk. A sikeres gondolatfigyeléssel viszont már javában folyik a felhők eloszlatása!

    Tehát tapasztalatom szerint többféle módon viszonyulhatunk a megjelenő gondolatokhoz:
-Belemerülünk, a figyelmet beszippantja, úgy érezzük, hogy mi magunk gondoljuk a gondolatot. Ez a “normál” tudatállapot, ami igazából tudattalanság, félig alvó állapot.
-Erősen figyelünk, amire az agy elhallgat, majd a figyelem csökkenésével a gondolatok ereje magával ragad és ebből felébredve csak emlékezünk a gondolatra.
-Megfigyeljük kívülről ahogy felbukkan és tovatűnik: egy másik, kapcsolódó gondolatra, valamilyen inger hatására bekövetkező gondolatra vált, vagy átmenetileg csend van.
-Figyelmen kívül hagyjuk, másra irányítjuk a figyelmünket, a tevékenységünkre, külső ingerekre, egy meghatározott témára, vagy a belső csendre (ezek további gyakorlatok)

2. Gondolaturalás, gondolatfenntartás
Itt több előírás is szerepel:
-A nem az életünkhöz tartozó gondolatok kikapcsolása, arról gondolkozzunk, amit teszünk
-Amit teszünk, teljes tudattal végezzük
-Egy gondolat, eszme rögzítése, fenntartása
Itt is a figyelem tudatos irányításáról van szó: ne a gondolatainkra, hanem az aktuális tetteinkre figyeljünk és csak azokkal kapcsolatos gondolatokat engedjünk meg. Ez éberséget kíván, észre kell vennünk, hogy milyen gondolataink vannak, és ha nem a kívánt témába vágóak, akkor azonnal be kell avatkoznunk. Elménk tulajdonképpen eszköz, megtanuljuk irányítani, ezáltal fokozatosan megszűnik az a szokás, hogy míg munkánkat és egyéb tetteinket automatikusan végezzük, vagyis a tudatalattink irányít, addig figyelmünk teljesen máshol, a gondolatainkban jár.
Figyelmünket úgy irányíthatjuk, ahogy akarjuk, tehát tudatosan fókuszálhatjuk bármire, de ezt meg kell tanulni. Itt az a lényeg, hogy ezt a tudatos irányítást fenntartsuk.
Ez tetteink minőségét is javítja és az életünket ezáltal tudatosan átéljük, nem alvajárókként haladunk át rajta.
Tudatosan dönthetünk abban, hogy mit engedünk át tudatalattinknak: Pl. nyilván nem kell tudatosan arra összpontosítanunk, hogy lábainkat járás közben hogyan mozgatjuk, vagy a gépkocsivezetés közbeni beidegződött mozdulatokat se kell tudatosan végeznünk, mert ezeket éppen azért gyakoroltuk be, hogy “robot” üzemmódban, tudatos figyelem nélkül is működjenek; tudatosság csak az esetleges rossz beidegződések megváltoztatásához kell. Viszont pl. azt, hogy merre megyünk, milyen munkát és hogyan végzünk, már nagyon is célszerű tudatosan eldönteni.
Gondolatfenntartás: Itt is a figyelem összpontosításáról van szó, a gondolatfigyelést folytatjuk úgy, hogy ezúttal már be is avatkozunk. Gyakorlatilag egy adott témán belül kell tartanunk a gondolatainkat és meg kell tanulnunk észrevenni és korrigálni, ha meghatározott kereteken kívüli gondolatunk támadna.
3. Gondolatüresség
A gondolatürességet többféle módon el lehet érni. Itt Bardon azt a módszert írja elő, hogy a felbukkanó gondolatokat azonnal erőteljesen visszautasítjuk. Ez szinte lehetetlennek tűnhet, mivel megszoktuk, hogy gondolataink őrült sebességgel folyamatosan pörögnek, de kitartó gyakorlással sikerül észrevenni és elutasítani minden gondolatot. Tapasztalataim szerint ennek következtében egyre kevesebb gondolat jön, és azokat is egyre könnyebb elutasítani, míg megfelelő gyakorlás után lehet lazítani, mert nagyon kevés és gyenge gondolat jön, és azokat is könnyű lekapcsolni.Ez a tulajdonképpeni “gondolaturalás” vagyis közvetlen kontroll alatt tartjuk a gondolatainkat, de vannak más módszerek is:
-Figyelmünket egy adott pontra összpontosítjuk elménken belül, nem a gondolatainkra. Ez gyakorlatilag olyan, mintha egy pontra néznénk nagyon mereven úgy, hogy arról le nem vesszük le a szemünket és ezáltal minden mást kizárunk. Itt ezt nem fizikailag, hanem mentálisan kell megtenni, a belső látásunkat használjuk. Nagyon jól érzékelhető, hogy a felbukkanó gondolatok milyen erősen vonzzák figyelmünket és az a megszokott módon automatikusan rájuk is irányulna. Ezt tudatosan észre kell venni: amint megjelenik ez a vonzás, vagyis észleltük, hogy jön egy gondolat, a figyelmünket visszairányítjuk az adott pontra. A gondolat pedig, mivel nem kap figyelmet, ki se alakul, vagy pedig a figyelmet róla elvéve, eltűnik. Utóbbi esetben már kapott figyelmet, tehát nem tökéletes a gondolatüresség. Azonban megfigyelhetjük, hogy ha fókuszunkat, amint egy kicsit is elmozdul a fix pontról, azonnal visszairányítjuk és még erősebben odaszegezzük, akkor a gondolat ki sem alakul. Mintha valaki kopogtatna, de mivel nem nyitunk ajtót, továbbáll.
-Egy másik módszer szerint a belső csendre koncentrálunk, tehát figyelmünk nem egy pontra irányul, hanem épp ellenkezőleg, a végtelenné válik eggyé. Tapasztalatom szerint ez akkor kezd jól menni, ha a Bardon által javasolt módon már sikerült előrehaladni. Egyszer csak feltűnik, hogy belül csend van, és ehhez képest vannak a hangok, pl. hirtelen a saját fülcsengésünk is tudatosul.
-Ehhez hasonló a VAGYOK-ra koncentrálni. Tehát gondolat nélkül (nem gondolva, hanem tudatosítva, hogy “vagyok”) létezésünk tudatában lenni.
“Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.” [2Móz. 3.11-18]

Sok sikert kívánok Neked is a gyakorláshoz!